"Nem csupán Verdinél, de valamennyi olasz operában a legato éneklés az egyik legfőbb probléma. Az olasz a világ legszebb nyelve, mert úgy áramlik, akár egy folyó, nem csoda, hogy a legato is ebből a bizonyos beszédmódból ered. Ma azonban sajnálatos módon éneklés közben az egyes szavakat megtörjük. Az egyik kórista a Macbethben megkérdezte a karvezetőt, hogy mit jelent az, hogy galempio? A "Colga l'empio" sort éneklés közben ugyanis megszokás szerint így választotta el: col - galempio...

A szép kiejtés egyik kulcsa a mássalhangzók hangsúlyos formálása , főleg az r-betűé, amit szintén kellőképpen artikulálni kell. Ma a legtöbb énekes számára ez kihívást jelent. Maria Callas bravúros volt ebből a szempontból is, de rajta kívül még sokan mások is. Ha a szavakat helyesen ejtik, akkor a mű maga is sokkal nagyobb hangsúllyal bír.

Mindig Sesto Bruscantinire gondolok, aki úgy tartotta meg adott dal egységét, hogy közben parádés színezetet kölcsönzött neki. Ez a nagyszerű énekes egyik fő ismérve. Ebben volt zseniális Aureliano Pertile is, szinte hallom az Improvvisót az Andrea Chénier-ből az ő jellegzetes tolmácsolásában. Azt az áriát Pertilétől minden nap le kellene játszani a mai énekeseknek, de ugyanígy a zenészeknek, a karmestereknek és a rendezőknek is, hogy hallják, hány féle árnyalatot lehet mindössze egyetlen szóból kinyerni. Pertile sokszor eszembe jut, olyan ő nekem, mint egy ablak, mely a Nápolyi-öbölre nyílik.

Mindig is úgy éreztem, hogy a zenei világban, a szórakoztatóiparban, a rivalda vakító fényében amolyan kívülállóként bolyongok. Mégis, a sors valamiért úgy akarta, hogy ez legyen az én életreszóló hivatásom, amit a kezdetektől fogva szigorú rendben gyakorlok. Herbert von Karajan karmester barátom egyszer azt mondta nekem: "Ne feledd, a jó karmesternek megvan a türelme ahhoz, hogy ugyanazokat az alapvetéseket harminc éven át ismételgesse a zenészeinek." És én továbbra is tartom magam ehhez. Karajan a modern hangzás valódi művelője volt."