VI. FEJEZET

VERDI ÉS WAGNER

"Verdi mindig érvényes lesz, pusztán azért, mert egyedülálló módon tudta kifejezni az emberiségre oly jellemző érzelmi állapotokat. Meggyőződésem, hogy Wagner ugyanúgy óriás, akárcsak Verdi, de azt gondolom - és persze lehet, hogy tévedek - hogy a jövő emberének nagyobb szüksége lesz Verdire, mint Wagnerre. Karrierem során egyébként sok Wagnert vezényeltem, a zenéje magával ragadó, szépségével szinte kábulatba ejti a közönségét. Emlékszem, amikor Carlos Kleiber meglátogatott a Scalában, éppen Wagnerre készültem és azt mondta: "Brünnhilde ébredésének pillanata vagy Az istenek alkonyának a vége olyan fenséges zenei rész, hogy a karmester ott helyben, a pódiumon képes lenne meghalni." És igaz, Wagner elkábít, mint valami drog, ami tetőtől talpig áthat és az ember elveszíti a valóságérzékét. És még ha különösen tárgyilagosan is szemlélnénk a partitúrát, ha más szerzőkhöz hasonlatos módon elemeznénk ki valamennyi hangjegyét, egy ponton a zene akkor is eluralkodna és a zenekari árokból kiemelkedve beborítaná a karmestert. A pillanat varázsa a hallgatót és önmagát is felperzseli, ami után jó időre eltelünk az élménnyel. Egy Wagner-operát követően a karmester bizony nehezen szabadul fel a bűvölet súlya alól.

Ugyanakkor tévhit lenne azt gondolni, hogy Wagnernek és a zenéjének, Olaszországba való betörése változtatta volna meg Verdit. Hiszen Verdi nagyon jól ismerte akkoriban már az európai kultúrát, sokfelé utazott, vezényelte a műveit Bécsben és Szentpéterváron is, miként Párizsban is járt.

Verdi olyan kedves a szívemnek, hogy nehezemre esne választani a művei közül. A pályáját viszont érdemes két részre bontani, az első szakasz az Otellóig tart - Verdi maga mondta, hogy "egészen az Otellóig a közönségnek alkottam, a Falstaffot viszont magamnak írtam." De az érett Verdiig hosszú út vezetett, a bel cantótól egyre összetettebb műveken át egészen a Falstaffig. Nagyon érdekes amúgy, hogy a korai Verdi-operákra, így a Nabuccóra, a Macbethre, az Ernanira vagy az Attilára készülve, de még az Alzira és A pünkösdi királyság nyitányát vezényelve is világossá vált számomra, hogy a korai elemek mind visszaköszönnek Verdi késői korszakában.

Verdi az első periódusában sokszor nyúlt például a kamarazenéhez. Az opera lényegét egy énekhang és néhány hangszer jelentette, ami minden kétséget kizáróan a schuberti hagyományhoz kötődött, aztán jöttek a Bellini-elemek, a bel canto, de mindeközben már felsejlett ez a drámai gigász, aki nem sokkal később az egész körülötte lévő zenei világot felforgatta. 

Verdi gyakran le is porolta régi partitúráit, vegyük csak példának a Macbethet. A második, javított Macbeth már egy jóval könyörtelenebb szerző műve, amelybe a mester olyan áriákat írt, melyek aztán a teljes Verdi-kánont megalapozták. Ilyen a "La luce langue." A második változatban Macbethet megölik és ezzel el is tűnik, miként a Lady a mű végén, aki egyszerűen megtébolyul. Az első változatban ugyanakkor végignézhettük Macbeth halálát, aki súlyos sebesültként, szenvedve távozik, ezzel pedig Verdi annak idején jóval emberibbé tette a karaktert.

Amikor Verdi Milánóban tanult, nem csak Rossinit, Donizettit, Bellinit és a nápolyi iskolát tanulmányozta, de Haydn, Mozart és Schubert is tananyag volt. Verdi korai műveiben, így a Notturnóban is inkább az Alpok, és nem Itália atmoszférája köszön vissza. Ez egyébként óriási nehézséget jelentett a korabeli olasz szerzők számára, hiszen hiába kaptak kiváló képzést, nem pazarolhatták idejüket holmi szimfonikus vagy kamaraművekre, mivel a sikerhez vezető utat az opera jelentette. 

Verdi fiatalkori kamaraművei az osztrák és német zenei tanulmányait idézik. A természeti képek, a fuvola díszítései nyilvánvalóan Gluck, Orfeusz és Euridikéjének világából merítettek, pedig egy ilyen fiatal olasz komponistától akkor ez meglehetősen szokatlannak tűnhetett. Természetesen Verdi zenéje az olasz iskolán alapszik, de korai munkáiban ott leledzik az összekötő kapocs, ami hidat képez az Alpok két oldala között.

Az Oberto, A pünkösdi királyság, az Aroldo vagy az Alzira nyitányában Verdinél már ott van mindaz a drámai és dinamikai kontraszt, ami később az Otellóban ér a csúcsra, ahol a zeneírást tökélyre fejlesztette. Ez is annak köszönhető, hogy megismerte az európai kultúrát, magába szívta Párizst, Szentpétervárt és Bécset.

A Nabuccóban és az Ernani egyes részeiben olyan hangszerpárosításokat látunk, amelyek szokatlanok voltak abban az időben, míg a Macbeth egy évtizedekkel későbbi zenei világ előfutára volt. És ha így értelmezzük, a Notturno is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a Mester zenei utalásait. Klasszikus mivolta rámutat, hogy az 1813-ban született Verditől nem álltak távol a nápolyi iskola hagyományai. Pár évtizedet kell csak visszaugrani, hogy ráleljünk Cimarosára és Paisiellóra, akik operaszerzők voltak ugyan, de klasszikus zenei képzettséggel rendelkeztek. (...)

Az olasz stílusú éneklésnek és dallamírásnak nagyon fontos szerepe volt Verdi életében. Talán éppen emiatt, amikor megérezte a wagneri iskola hatásait, zavarni kezdte ez a fajta új szemlélet. Gyakorta hangoztatta, hogy vissza kellene térni az olasz tradíciókhoz, de ezt nem egyfajta konzervatív múltba révedésként képzelte el, hanem jóval inkább a zenei gyökerek életben tartásaként. Ellenpontként pedig Verdi rendre Palestrinát említi, akit az olasz zene tekintetében az univerzum középpontjának tartott, olyannyira, hogy még inspiráció végett is Palestrina műveihez nyúlt. Szerette, ha a zene olasz mivolta pusztán önmagában megkülönböztető erővel bír.

Végezetül Verdi operáinak - még a sötétebb tónusú műveinek is, mint a Rigoletto vagy az Otello, ahol igen komoly érzelmi viharok dúlnak - a lényegi csillogása így is elüt a súlyosabb német operák színezetétől. Szem előtt kell tartanunk mindehhez, hogy Verdi nem Nápolyban vagy Rómában töltötte gyermekéveit, hanem egy olyan régióban, ahol - az osztrák uralomnak köszönhetően - a német zene legalább olyan fontos volt, mint az olasz. Ezt fontos tudni, mert csak így érthetjük meg Verdit, aki a két hatást egybeolvasztva egy egészen egyedi zenei világot hozott létre. 

Azt is tudjuk azonban, hogy a német térhódítást Verdi rossz szemmel nézte. És hát jó emiliaiként kellő kritikával gondolt az új zenei irányzat betörésére, melyet sokan a valódi kultúra termékének tartottak és ami miatt Wagner ellenében Verdit bizony háttérbe szorították. Emiatt a mester egy időre félretette tollát, hogy aztán bosszúszomjas visszatéréséből az operairodalom megingathatatlan gigászai nőjenek ki.

Amikor 2001-ben újra tanulmányozni kezdtem az Otellót - azelőtt húsz évvel vezényeltem a művet utoljára, Firenzében, miközben mellette rengeteg Wagnert, Brucknert és Mahlert is dirigáltam, javarészt a XIX. század kései szerzőit - meg voltam róla győződve, hogy Wagner hatását is érezni fogom a műben. Ráadásul ezt az elméletet több zenetudós is alátámasztotta, hogy Verdi mélyen elmerült Wagner művészetében, ráadásul a Lohengrin 1871-es bolognai premierjén a mester maga is ott ült a nézőtéren. Ám amikor nekikezdtem a mű újbóli átvizsgálásának, arra jöttem rá, hogy a feltételezett wagneri hatások jóval csekélyebb számban vannak jelen az Otellóban, mint Verdi életművének korábbi jellegzetes zenei elemei, melyek csak a karrier végére értek meg.

Ezzel együtt igaz, hogy az Otello zenei lezárása a Parsifal elejét idézi, ráadásul a témák alapos szemrevételezése arra enged következtetni, hogy bizony vannak konkrét hasonlóságok, de az én véleményem továbbra is az, hogy ezek csupán az adott kor tipikus melódiái lehettek.

Még Haydn, Mozart vagy Beethoven műveiben is találunk analógiákat, ami nem azt jelenti, hogy másolták egymást, jóval inkább arról lehetett szó, hogy abban az időszakban a komponisták egyszerűen vonzódtak bizonyos harmóniákhoz, dallamszerkezetekhez. Az Otello kifinomultsága viszont minden kétséget kizáróan Verdi karrierjének korai szakaszából nőtte ki magát. A Nabuccóban olyan hangszereket használt már, mint az angolkürt, vagy éppen Zakariás imájában a hat cselló concertatója, ami akkoriban szintén nem volt jellemző a komponistákra.

Végeredményében Verdit csak egy nagy folyóhoz lehet hasonlítani, mely az elágazásai lévén folyton duzzad és gazdagodik, közben mégis hű marad önmagához. És bár Verdit számtalan hatás érte, utánoznia soha sem kellett. Az első hangtól az utolsóig ott van műveiben a félreismerhetetlen egyénisége."