"Verdit a végtelenségig lehetne elemezni, de nem is elsősorban zenei-, jóval inkább drámai megközelítésből. Példának okáért nagy figyelmet érdemelnek az ének mellett a beszédhangra írott mondatai. Gondoljunk csak a levélre, amit Lady Macbeth olvas az első felvonásban, melyben a férje elmeséli találkozását a boszorkákkal. Vagy a Traviatában is szerepel egy levél, hegedűkíséret társaságában, amikor Violetta azt mondja: "Már késő." Ezt Verdi prózára írta, nem énekhangra.

Utóbbi esetben a partitúrában az alábbi megjegyzés szerepel: síri hangon. Alapvetően mély, sötét tónusra gondolhatnánk, pedig Verdi a szerepet könnyű szopránhangra írta, koloratúrákra is fogékony hangra, már ami az első felvonást illeti. De vajon milyen hangszerre gondolt pontosan, egy mesés hangra? Vagy olyanra, ami a legfinomabb érzelmi különbségeket is képes érzékeltetni? A Traviatában a szoprán főszerep három karakterrel bír. Az első felvonásban könnyű, a második-harmadik felvonásban lírai, majd már-már spinto... Ezért lehetetlen olyan énekest találni rá, aki énekhang tekintetében az egész operát lefedné, hiszen Violetta személyiségének három fázisát kellene bemutatni. Az első felvonásban prostituált, a másodikban egy szerelmes nő, a harmadikban pedig a haldokló, aki kész elköteleződni Alfredo mellett. Prostituált, szerelmes és szent. Három személyiség, de mindenekelőtt három különböző énekhang.

Ifjú koromban a Scalában gyakran meglátogatott Wally Toscanini, a nagyszerű Arturo lánya és volt alkalmunk beszélgetni az édesapjáról. Elmesélte, hogy a Maestro, öreg korában is egy-egy koncertet követően otthon újra végigolvasta a partitúrát és átvette, hogy mikben hibázott az előadás során. Elképesztő, de még nyolcvan évesen is tanulmányozta a Traviatát. Ma ilyen felkészültséget már sehol nem várnak el a fiatal karmesterektől.

Ma a teátrális, energikus mozdulatok egyre divatosabbak az ifjú dirigensek között,  miközben a mű valódi értelmezése elmarad. Ráadásul sok közülük kifejezetten tehetséges is, csak éppen nem hagynak maguknak kellő időt a megérésre. Igaz, hogy Pergolesi huszonhat évesen, Mozart pedig harminchat évesen halt meg, de ez még nem jelenti azt, hogy minden ígéretes palántából zseni lesz. De hangsúlyozom, nem a fiatalok ellen beszélek, hiszen rengeteg energiát ölök a pályájuk egyengetésébe.

Ha tehát a fejezet végére össze kellene foglalnom, hogy mi kell egy partitúra helyes megközelítéséhez, akkor csak Verdit szavait tudom idézni, akitől egyszer megkérdezték, hogy miben rejlik géniuszának titka. Azt válaszolta: "Három dolog szükséges: munka, munka és munka..."