Alberto Del Monaco, Mario testvére eleveníti fel ezt a történetet egy dokumentumfilmben, mely esetről a tenor amúgy saját könyvében is megemlékezik. Ahogyan Mario fogalmaz, amikor összerúgta a port Callasszal... 1955-ben járunk, Milánóban, a Norma egyik próbáján. Játszottak ők már együtt előtte is, de Callas talán ekkorra vált igazi, kibírhatatlan dívává, Del Monacónak pedig ezekben az években teljesedett ki igazán a hangja. És vált kibírhatatlan dívává.

Callas senkit nem akart látni a próbán, de a tenor testvéreivel kénytelen volt kivételt tenni. Del Monaco elénekelte hát Pollione híres áriáját az első felvonásból, Callas pedig csak járkált fel-alá egyre idegesebben, hallgatózott jobbra, hallgatózott balra, addig még nem találkozott ekkora hangerővel. Panaszkodott a Scala akusztikájára, amin Del Monaco persze csak mosolygott. Most kap észbe, hogy nem jók itt a hallási viszonyok?

Másnap a próbára érkezvén Del Monaco és öccse döbbenten vette észre, hogy a színpadot - ezzel is javítva az énekesek, de legfőképpen a címszereplő hallhatóságát - jó pár méterrel meghosszabbították a nézőtér felé...

Aztán az előadáson, amit a Toscanini-tanítvány Antonino Votto dirigált, természetesen amolyan magashang-párharc alakult ki a két csillag között. Del Monaco nem volt hajlandó előbb befejezni a duettet és hagyni, hogy Callas tündököljön. Lehullt a függöny és Callas Del Monacónak esett, hogy a tenor mégis hogy képzeli. A heves vita közben azonban hirtelen felhúzták a függönyt, mire Callasék gyorsan váltottak: nagy mosollyal, kéz a kézben hajlongtak a publikum előtt. Függöny le és folytatódott a veszekedés.

El lehet képzelni, hogy Alberto Del Monaco milyen történeteket hallott testvérétől Callasról. És mégis, a szó legjobb értelmében hátborzongató, hogy miközben mesél, végig "la Callas"-nak hívja, persze hogyan máshogy hívná, ha egyszer olaszul beszél.

Névelő, főnév, Callas beépült. És nem csak a nyelvtanba.