"Volt rá példa, hogy Verdi még a hangolás kapcsán is precíz utasításokat adott. Például az Otellónál elvárta, hogy alacsony hangolással (nem az akkoriban bevett 443-44-45 Hz-cel, hanem akár 432-33-34-gyel) adják elő, hogy a mű sötétebb hangzást kaphasson. Az, hogy hűek vagyunk a kottához, nem jelenti azonban azt, hogy ne interpretálhatnánk szabadon. Ha meghallgatják az előadásaimat, akár tetszik, akár nem, észrevehetik, hogy míg bizonyos tempóim hagyománykövetők, úgy máskor eltérek a megszokottól. Verdi írásaiból kiderül, hogy a gyors tempót szerette, mert nem akarta, hogy egy-egy énekes vagy karmester miatt leüljön a zenéje. A drámai feszültség örökös fenntartására törekedett, amire jó példa a kártyajelenet a Traviata második felvonásában, amikor Violetta színre lép. "Miért is, ó, miért is jöttem?! Ó, el ne hagyj, Istenem, el ne hagyj!" A zenekari kíséret túlfűtött, ám amikor a szoprán ezt a részt énekli, a legtöbb karmester lelassít. Én ezzel rendre szembe megyek és sokkal ütemesebb játékot kérek. Erre éppen Antonino Votto mesterem tanított meg, aki elmagyarázta, hogy nem lehet csak úgy átalakítani a jelenetek ritmusát. Verdi zárójelben írta Violetta ezen szavait, vagyis a főhős gondolatait jelenítik meg. De csak azért, mert a melódia gyönyörű, még nem jelenti azt, hogy akkor le is kell lassítani. Ez a rosszul berögzült szokás a dráma fenntartása és a karakter egységessége miatt is helytelen.

Ezzel szemben van, hogy magam is eltérek a kottától, például a Rigoletto második felvonásában (Cortigiani, vil razza dannata.) Itt élesen, fortissimo vezénylem a zenekart, nem úgy, ahogyan a partitúrában szerepel (mezzoforte), ami véleményem szerint úgy hangzana, mint Corelli egy concerto grossója. Ha erővel, nagy intenzitással játsszuk, a zene romantikusabban, hevesebben szól, pedig a kottahűség visszafogottabb játékmódot követelne meg.

És végül ne feledkezzünk meg Riccardo és Amelia duettjéről sem Az álarcosbálból. Toscanini az NBC zenekarral mindent megtett az izgalom fokozásáért, ezért dörgedelmesen játszottak, pedig a kottában 'ppp' szerepel, vagyis nagyon finoman. Itt kompromisszumot kötöttem, mert a Mester iránt érzett legnagyobb tiszteletem ellenére szerintem ezen ponton túlzásba esett. A 'ppp' ugyanis segít megérteni, hogy Verdi mennyire álomszerű, éteri hangzást akart a jelenetben. Ugyanakkor a pontos utasítás szerint játszani, a mai nagy operaházakban és a túlexponált énekhangokkal szinte lehetetlen volna.

Az említett példákból is jól látszik, hogy miért gondolom úgy, hogy Verdi értelmezésének problematikája még az elkövetkező évtizedekben is velünk lesz. A 40-es, 50-es években Verdit már-már verista stílusban játszották. Az énekesek üvöltöttek, a zenekarok pedig mellőzték a kifinomultságot, pedig Verdi az egyik legékesebb zeneszerző. De megfordítva: ha a szerzőt túlságosan is elegánsan játsszuk, vajon mennyit veszítünk Verdi eredeti stílusjegyeiből?"