Riccardo Mutinak az idei volt az utolsó hivatalos évada zeneigazgatóként, tizenhárom szezont követően távozik a Chicagói Szimfonikusok vezető posztjáról. Kapott élethosszig tartó emeritusi címet és gondoltuk, fellép azért majd még itt-ott a világban, de a hiánya nem csak érezhető, de meglehetősen keserű is lesz. Erre most felröppent a hír, hogy az új nápolyi operaintendáns haza akarja hozni Mutit, hogy a Maestro, szülővárosában fejezze be karrierjét zenei vezetőként. 

De miben is rejlik ez a maestróság? Minél inkább próbálnánk definiálni, annál inkább értelmét veszti a dolog. Van, aki saját magát is így hívja, közben, ha megfeszül sem lesz belőle soha az életben Maestro. Továbbá a tétel kimondja, minden Maestro kiváló karmester, de nem minden kiváló karmester Maestro. És ugyanígy, csak azért mert egy dirigens borzalmas ember, még nem jelenti azt, hogy ért a szakmájához.

Mutinak a Bécsi Filharmonikusokkal öt évtizede töretlen a kapcsolata. Amikor a zenekar fennállásának 175. évfordulóját egy díszes Deutsche Grammophon-kiadvánnyal ünnepelték, a kiadó riportere megpróbálta megfejteni, hogy vajon miként fér meg egymással a karmester temperamentuma és a hűvösebb osztrák vérmérséklet. Mire Muti: "Az rendben van, hogy én egy mediterrán kultúrából jövök, de azért azt se felejtsük el, hogy Ausztria jó ideig a Római Birodalom része volt..." - Muti jól szórakozik, a német kolléga talán még ma is ott ül.

Most, a neki rendezett búcsúkoncert elején, saját chicagói rézfúvósai egy rögtönzött köszöntéssel lepték meg. Mire azonban a dallam végéhez értek, Muti már lendítette is magasba a karját, jelezve, hogy meddig tartson ki az utolsó hang. Bécsben egy nyilvános főpróbán a saját szememmel láttam, amint a közönséghez intézett rövid, frappáns története után a publikum hosszú tapsát Muti - a zenekarnak háttal - egy határozott kézmozdulattal maga intette le. És a koncertterem elhallgatott.

Talán, a maestróság ez a néma csönd.