"Az én életem összességében már rámegy a Verdiért vívott harcra, de annak azért feltétlenül örülök, hogy legalább küzdöttem érte. Az Olaszország iránti büszkeségem, a hazámba vetett hitem mellett mindig is ott munkált bennem az a gondolat, hogy a mi operairodalmunk legalább olyan értékekkel bír, mint Mozart vagy Wagner, akiknek a zenéjét amúgy isteneknek kijáró tisztelettel hallgatjuk: senki nem merne még egy kottafejet sem megváltoztatni a műveikben. A németek ráadásul többször is ránk sütötték az "umcacca"-zene billogát. Pedig nem győzöm ismételni, hogy amit Verdinél zenei kíséretnek neveznek (sokan még az amúgy önmagában kitűnő és komoly funkcióval bíró menetzenekarokhoz, bandákhoz is hasonlítják), az valójában egyáltalán nem csupán kísér. Verdi zenéje olyan hangsor, mely megfelelő ritmikával, az énekhang párjaként segíti a belső dráma kibontását. (...)

Az általam éppen vezényelt mű történelmi háttere is mindig foglalkoztatott (hogy hol történt, hogyan történt, milyen volt éppen az időjárás...) Mégis, a filológiának soha nem voltam elvakult híve, miként azt a barokk vagy a korai klasszicizmus kapcsán alkalmazni szokták - elhagyják a vibratót satöbbi. Ugyanis, ha komoly filológusok volnánk, akkor másképp is kéne öltözködnünk - hiszen akkoriban az anyagok is mások voltak, másként nyelték el a hangot - valamint hagyjuk el az autókat és repülőket is. Együnk máshogy, hordjunk parókát satöbbi. (...)

Kérdem én, honnan tudjuk, hogy a 18. századi leghíresebb kasztrált énekesek, mint Farinelli vagy Caffarelli, valójában hogyan is énekeltek? Ugyanebben a században a gyermek Pergolesi, aki az egyik nápolyi zeneiskola tanulója volt, vajon korhű módon énekelt? Melozzo da Forlí éneklő angyalai a Vatikáni Múzeumban, akik "olaszosan", nagyra nyitott szájjal, szenvedéllyel és átéléssel dalolnak, feltehetően nem rendelkeztek különösebb énektechnikával.  De az is biztos, hogy a ma alkalmazott "korhű" technikáinkkal sincsenek köszönőviszonyban. Ezen festmények előtt a modern elméletek egytől egyig romba dőlnek.

Akkoriban egyébként a hangszerek is másképpen szóltak, hiszen méretben és hangzásban is alulmúlták a mai hangszereinket.  A rézfúvósok között ma már az ophikleid helyett tubát használnak (amivel egyébként sokszor tévesen a basszusharsonát vagy a cimbassót helyettesítik.) Ugyanakkor a Verdi-féle filológiai problémára nem a cimbasso helyes használata a megoldás, hanem az adott mű helyes gondolati megközelítése. Miért szerepel ez a hang éppen ez alatt a szó alatt és ugyanígy fordítva? (...)

Ha pedig a pontos Verdi-hangzást keressük, Toscanini hagyatékát kell vizsgálnunk, aki Verdi irányítása alatt csellózott és pontosan azt a zenei világot örökítette tovább, amit akkor a mestertől hallott. Erről egy tréfás anekdota: a nagyon fiatal Toscanini a Scalában a második csellóban ült és az Otello első felvonásának végén, a híres csellószólónál borzasztó dorgálást kapott Verditől, amiért túl hangosan játszott. Erre Toscanini így felelt a mélyen tisztelt mesternek: "Nem én játszom túl hangosan, az első cselló játszik túl halkan!" Bárhogy is volt, Toscanini hangzása feltétlenül közelebb áll Verdihez, mint ma egyes filológus karmesterek, akik nemhogy olaszul nem beszélnek, de az olaszság mibenlétéről sincs fogalmuk."