Az Otello harmadik felvonása, közvetlenül a szünet után. Milánói Scala, 1976. Franco Zeffirelli rendezése, a színpadon Mirella Freni és Plácido Domingo, a pulpituson Carlos Kleiber. 

A karmester beintése bekiabálások orkánjába botlik. A loggionisták, a Scala felső erkélysorának hírhedt bitorlói zúgolódnak. "Sembra una banda!" (Mint egy katonazenekar!)... "Povero Verdi!" (Szegény Verdi!)... Állítólag külön fizették őket, hogy egy-egy sztárt lejárassanak. De Kleiber nekikezd és végül ő nyer, a közönség pedig tapssal jutalmazza a különmeccs győztesét. Pedig a viadalnak koránt sincs vége.

Az utolsó rész előtt ismét felbátorodnak a konzervatívok. Kleiber úgy dönt, kifordul a közönség felé, meghajol, egyszerre éljenzik és fújolják, bár utóbbiak, hogy miért, azt nem tudni. Feltehetően nem akartak német papot az olasz székesegyházba. (Ezt a történelem aztán persze megbosszulta.) Egy-egy füttyszó még hátráltatja a záró felvonás elindulását, hihetetlen, hogy ilyesmi ezen a szinten, ilyen nevekkel megtörténhetett. Hosszas veszekedés, Kleiber csak áll, a RAI közvetítésében a kamera végig őt veszi, a rendező pedig természetesen végig őt mutatja. "BASTA!" (Elég!) - üvölti valaki lentről fölfelé. A nézők újfent tapssal próbálják elnyomni a vitázókat. - "Kifelé!" - kiáltják bátortalanul néhányan, mígnem végül egy magányos ordítás a zsöllye széksoraiból egyszer s mindenkorra lezárja a vitát: "IDIOOTA!"

A régi vicc szerint az első világháborúban a lövészárokból nekiiramodó olasz gyalogos dörgedelmesen felkiált:  "Avanti!" (Előre!)... mire egy hang a távolból:  "Che bella voce!" (De szép hang!)... 

És valóban, annak idején az operaházakban még voltak hangok. Nem csak a nézőtéren, a színpadon is.