"A műveimet soha nem úgy adják elő, ahogyan azt megírtam.

Az énekeseknek és a karmestereknek sem ismerem el az alkotáshoz való jogát."

/Verdi levele Giulio Ricordihoz 1871 áprilisában/

"Gyakran kérdik tőlem, hogy miként érdemes közelíteni egy partitúrához. Szerintem a karmesterek, de még az énekesek is a legjobb, ha valamennyi kottát - de Verdit különösen - végtelenül szerényen és alázattal szemlélnek. Ám, ami talán még ennél is fontosabb, hogy senkit se befolyásoljon az, hogy addig hogyan játszották a darabot! (...) Mindettől függetlenül, amikor Verdi azt kéri, hogy tartsuk magunkat a kottában leírtakhoz, valójában nem azt akarja, hogy taktusról taktusra másoljuk le és játsszuk vissza a hangokat, hiszen ez lehetetlen volna. Az ugyanis, hogy miként értékeljük egy hang hosszát, teljesen tetszőleges, mint ahogy például a négy negyedet is mindenki másképp üti. Márpedig egy hang, adott karmester kezei között egyedi hosszt, súlyt és színezetet is kap. Verdi tehát azt mondja: próbáld megérteni, hogy mit akarok mondani és mi zajlik a hangok mögött, de mindezt úgy, hogy közben ne változtass önkényesen a leírtakon. (...) 

Sokszor emlegetem a kiváló Furtwängler szavait, mely szerint a tradíció az utolsó rossz előadás, legutolsó halovány emlékfoszlányáig tart. Annak idején sokan tanácsolták nekem, hogy ezt a részt húzzam ki, ott játsszuk mélyebben, én pedig kis híján engedtem a csábításnak. Aztán idővel magam is súlyos kritikussá váltam, sok mára elfeledett kottaoldalt olvastam újra, ami végül 1972-ben a teljes Tell Vilmos elvezényléséhez vezetett, ami jókora felfordulást okozott. (...)

Bizonyos részek elhagyása mellett az egyik kedvelt trükk, hogy az énekesek adott hangokat transzponálva énekelnek, hogy ezáltal megtarthassák az úgynevezett utolsó magas hangot. Pedig ezeket legtöbbször egyébként a szerző maga sem várta el. Kiváló példa erre a "Di quella pira" A trubadúrból. Bár C-dúrban van írva, sokszor egy fél hanggal, sőt, legtöbbször egy egész hanggal lejjebb éneklik, hogy a tenor fél órán át kitarthassa a végén azt a bizonyos hangot. Pedig Verdi nagyon értette az egyes hangnemek közötti kapcsolatot. Egy teljes cabaletta színezetének megváltoztatása egyetlen magas hangért, jószerivel felér egy bűntettel. (...)

Az Aida híres áriájában, a Celeste Aidában az utolsó b-hanghoz sem véletlenül írta Verdi utasításként, hogy pianissimo, morendo, hiszen a zenekari aláfestés is kellően gyöngéd. Mégis, ritkán hallani így, a tenor általában nagy erővel üvölti ki a sor végét. De visszatérve... A "Di quella pira" szimbolizálja talán a legjobban, hogy mi is a célom a művek helyreállításával. Tabut döntöttem vele, de bízom benne, hogy sok karmester a jövőben erőt meríthet belőle. A legtöbb tenor a cabaletta előtti áriát meglehetősen gyöngén énekli, de ha a végén megvan a magas hang, a közönség mindenért megbocsát. Pedig a magas hang a szó szoros értelmében is hibás, ugyanis Verdi a tenornak nem C-t, hanem G-t írt a kottába. Amikor a párizsi bemutatóra revideálta A trubadúrt, sok mindent megváltoztatott, de ehhez a hanghoz nem nyúlt, hiába énekelték már akkoriban is sokan magas C-vel. Verdi ugyanis azt mondja, hogy a kórus és a tenor - dramaturgiai és zenei - összefogásával kell, hogy záródjon a részlet (All'armi, all'armi!). A mű ezen pillanatában ugyanis a hadvezér a csapatával együtt indul harcba, ehelyett azonban a legtöbbször a sereg valóban elsiet, a hős pedig egymaga áll kivont karddal a színen, miközben egy olyan hangot zeng, amit Verdi le sem írt. Mintha a híres olasz mondást hallanám közben: "Fegyverkezzünk és induljatok!"