"Verdit csak igényesen lehet játszani. A zenéje az előadótól nem csak a tempó tekintetében követeli meg a virtuozitást, de ugyanígy az énekhangok megformálásában is. Verdi már a Nabuccóban is új hangszínekkel kísérletezett, a Macbethbe pedig olyan hangzásokat írt, amelyekre akkoriban még senki más nem gondolt. A Macbethben - és ne feledjük, hogy ekkor 1847-et írunk - Verdi a zenekartól egy néma, az énekestől pedig egy elfojtott hangot kér, ami persze önmagában ellentmondás, hiszen a néma azt jelenti, csend. A néma hang lényegében egy olyan hang, aminek nincs hangja. Ez ám az igazi virtuozitás! A zenekartól nem csak azt kéri, amit azok a konzervatóriumban megtanultak, hanem annak az ellenkezőjét is. Mégpedig, hogy hozzanak létre egy hangot - hang nélkül. És a csattanó, hogy ezen néma hang fölött ott a jelzés: diminuendo... Hogy lehetne szép lassan csökkenteni egy hangot, ami nem is létezik?

Ebben rejlik Verdi zsenialitása. Olyan elképzelése volt a hangokról és azok kibocsátásáról, ami túlmutat az általunk jól ismert formulákon. Verdi sokkal modernebb volt, mint azt sok esetben gondoljuk, szinte évtizedekkel előzte meg a korát. A hangzásvilága már-már expresszionista, akkor, amikor a festészetben vagy a zenében még szó sem volt semmiféle expresszionizmusról. Néma hang, fojtott hang, oszcilláló ének - mind olyan jelzés, amit még Szkrjabinnál sem találunk, aki pedig közismerten precíz előírásokat használt.

Verdi számára az énekhang nem csak a bravúrokról vagy az erőről szólt, ahogyan azt ma a legtöbb helyen elvárják. A hang nála olyan kifejezésmóddal bírt, amit modern színházaink java nem is tudna befogadni. Erre a legjobb példa Lady Macbeth, akit a mai közönség nemigen szeretne ördögien rekedtnek hallani, pedig Verdinek ez volt az eredeti elképzelése. Persze általában a mester úgy formálta meg a karaktereit, hogy közben észben tartotta a rendelkezésére álló énekhangokat is. Ennek megfelelően gyakorta változtatott is a szerepen, ha adott énekes nem bírta hangszálakkal a kottában leírtakat. A legfontosabb számára ugyanis a kifejezésmód volt.

Én, megmondom őszintén, életemben nem dolgoztam olyan Lady Macbeth-tel, aki lidércesen rekedtes hangon énekelt volna, ráadásul bizonyos részeknél a szopránnak kifejezetten erőteljes a szólama, amit ha a közönség nem kap meg, nyomban tüntetni kezd. Ettől függetlenül fantasztikus lenne a Macbethet olyan szopránnal és baritonnal előadni, akik nyersen is képesek énekelni. Verdi világosan fogalmazott, amikor visszautasította Eugenia Tadolinit Lady Macbeth szerepére. "Tadolininek mesés hangja van. Tiszta, éles és erős, márpedig én a Ladynek fojtott, sötét, durva hangszínt képzelek el."

A nagyszerű karmester, Carlos Kleiber egyszer azt mondta nekem: "Vannak zeneművek, amik papíron, ránézésre kiválóan szólnak. Mégis, ha megpróbálunk életet lehelni a hangokba, minden képzeletünket alulmúlják."