Ezen a blogon megpróbálom magyarul is közérthetővé tenni mindazt, amit Riccardo Muti, a Giuseppe Verdiről szóló könyvében (Verdi l'Italiano, 2014) megfogalmazott. Legalábbis az érdekesebb fejezeteket, esetenként rövid kommentárokkal kiegészítve. Hivatalos magyar fordítása a kiadványnak egyébként nincs és gyanítom, hogy nem is lesz, miként ezeknek a bejegyzéseknek sem feltétlenül célja, hogy a teljes szöveget magyarítsa. A fejezetek szolgáljanak amolyan közvetítőként - ahogyan Muti is teszi Verdivel - szerző és közönsége között.

ELŐSZÓ

POSA:

...(te élj Flandriáért,)
Mely várja, hogy fölszabadítsad
Rabságban sínylõdõ népét!
Az újkor hajnalát tetõled várja a hon..."

(*** Az eredeti mondat Don Carlos felé egyébként valahogy így szól: Nagy feladat vár még rád, mit teljesítened kell, s kezeid alatt új aranykor érkezik el. Talán így érthetőbb, hogy miért választotta pont ezt Muti a prológus mottójaként.)

"Verdi az élet zenésze és mindemellett bizonyosan az én életemé is. Úgy tárja fel az érzelmeinket, úgy mutat rá szenvedélyeinkre és fájdalmunkra, olyan szinten világít rá érdemeinkre és hiányosságainkra, hogy közben önkéntelenül is magunkra ismerünk a figuráiban. Ez az egyik oka annak, hogy Verdi egyetemes szerző és, hogy mindig releváns marad. Amíg az emberiség létezik és a bolygónkat nem a Star Trekből ismert hosszú fülű, rövid lábú lények lakják, addig valamennyi generáció megnyugvásra lelhet a zenéjében. Ugyanakkor Verdi soha nem lesz túláradó, mindig azt az érzetet kelti, hogy ott áll a közvetlen közelünkben és mindeközben megértéssel fordul hozzánk. (...)

Minél több művét tanulmányozom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Verdi valamennyi operájában van legalább egy olyan szereplő, aki a szerzőt magát testesíti meg. Meggyőződésem, hogy a karakterei, valamilyen módon Verdi életének adott érzelmi állapotait ábrázolják. Pedig az életét rengeteg szomorú pillanat övezte, olyannyira, hogy egy időben elhíresült a verdiánus pesszimizmus kifejezés is, ami sok esetben csak úgy sugárzik a műveiből. És itt nem csak a Falstaff fináléjára gondolok, ahol Verdi tréfál és keserédes mosoly kíséretében búcsúzik, de azokra a végletekig szomorú figuráira is, akikben mind ott vannak a Maestro életrajzi elemei. Fiesco a Simon Boccanegrában minden bizonnyal a fájdalmaival küzdő és az életről lemondó Verdi - és persze a Dózse szavait se feledjük, "Még a korty víz is, keserű, Mit ízlel a doge ajka!" - de ugyanígy eszünkbe juthat Riccardo is Az álarcosbálból. Rigoletto, lánya iránt érzett szeretete olyan apai hevület, ami a gyermekeit korán elveszítő Verdiből ered. Miként az operáiban a szerelem, a féltékenység és valamennyi emberi érzelem is az ő szívéből fakad. A Traviata volt annak idején Verdi válasza a parmai és bussettói kritikusoknak, akiknek persze "mindig igaza van." A megözvegyült Verdi ekkor már Giuseppina Strepponival élt együtt - a Traviata apafigurája, Germont pedig nem más, mint Barezzi papa, Verdi elhunyt feleségének, Margheritának az apja, akit persze a szerző kissé nyersen ábrázolt. 

Ezzel együtt fontosak azok a szereplői is, akik nem tapadnak szorosan Verdi életútjához, akik úgymond egy általánosabb létállapotot tükröznek. Gondoljunk csak Desdemonára, akibe egy egész világnyi jóság szorult. Megértő, őszinte és az Otello iránt érzett szerelem végtelen szerelmese. Így tehát, legyen az ember a világ bármely pontján, Verdi mindenki számára érthetőnek bizonyul. Nem véletlen, hogy a halálára az író D'Annunzio így fogalmazott az Elettra híres verssorában: "A reménynek és a gyásznak is hangot adott. Mindnyájunkért sírt és szeretett."