A hetvenes évek elején az Egyesült Államokban megszólal egy telefon. Reggel kilenc óra, az éppen a Philadelphiai Szimfonikus Zenekart dirigáló Riccardo Mutit keresik. A női hang nem fedi fel kilétét, csak azt ismételgeti: De hisz' a Maestro ismer engem... Mutinak fogalma sincs, hogy ki játszadozhat vele. Aztán a hanghoz arc is társul: Maria Callas vagyok... Muti ereiben megfagy a vér, pontosan tudja, hogy nem tréfa, tényleg Callas az, mert ilyen hang nincs még egy.

Muti akkoriban komoly lépéseket tett azért, hogy felkérhesse Callast egy általa vezényelt Macbeth-előadásra, de persze tudta, hogy a szoprán egyre kevesebbet vállal, teljes operákat meg már egyáltalán nem énekelt. Callas ekkor még nincs ötven éves. 

Az isteni díva hosszasan dicséri a karmester munkásságát, elmeséli neki, hogy mennyi szépet és jót hallott róla, szóba kerül a Macbeth is, de...  Itt teátrális szünet és fáradt sóhaj a telefonban... Már késő...

Pont mint a Traviatában. Muti fülében is ott csengenek Violetta vészjósló szavai. Callas tudta, hogy ami volt, az elmúlt és talán azt is érezte, hogy ami van, annak is rövidesen vége.

Négy évvel később, Párizsban halt meg, egyedül, ötvenhárom évesen.

VIOLETTA:
Már késõ!

Csak várok, csak várok,

Soha el nem jönnek!
(A tükörbe téved a tekintete)
Mily elgyötört az arcom...
És az orvos mégis azt mondja, hogy bízzak!
Ó, semmi kétség; minden reménynek vége!
Ég véled, boldog órák

Rég elszállt szép álma...
Oly halvány az orcám,

A szívem oly árva!