II. FEJEZET

MEGBABONÁZVA

"Ha! Ha! Ha! Ha!

Valóban szép ez a történet,

Lesz min nevetni a városban!"

KAR, Az álarcosbál /2. felvonás, 5. jelenet/

"Meglehetősen nehéz körülírni a közönség és a karmester viszonyát. Képzeljék el, hogy egy telt házban zajló előadás közben is kétféle csönd létezik: van energiákkal teli és van teljességgel kiüresedett hallgatás. Nem lehet szavakba önteni, ez inkább egyfajta fizikai érzet. Hiába állok sötétben, a publikumnak háttal, akkor is tudom, hogy mit éreznek, hogy a némaságuk feszült, érzelmekkel vagy várakozással teli, vagy éppen haragos, netán idegenkedő. 

Verdi közönségére rendszerint egyfajta kedélyes szívélyesség telepszik, látni, amint a fejek együtt ringatóznak a különféle dallamokra. Nem parancsol magának olyasfajta tiszteletet, amilyenre mondjuk Wagner képes, hiszen gondoljunk csak Bayreuthra, ahol a nézők már az előadás előtt is csak a Valhallára tudnak gondolni, tényleg mintha megbabonázott robotok lennének, van valami egészen rémisztő a tekintetükben. Verdinél a nézősereg egységesen bólogat a ritmusokra és persze várja azt a bizonyos magas hangot, mely az énekes mindenkori próbatétele. Az előző fejezetben szó esett az Otellóról, ahol a mór belépőjén, a híres "Esultatén" áll vagy bukik a tenor további sorsa. Ha alulmarad, az egész operára megpecsételődik a sorsa. Véleményem szerint az Esultate jelentősége meglehetősen túl lett értékelve, ami persze az olasz operákhoz való jellegzetes nézői hozzáállásnak is köszönhető. De talán mégsem akkora baj ez, mert ha ezt is megszüntetnénk, ha minden hevületet lefertőtlenítünk, akkor olyanok lennének az operaházaink, mint a kórházak.

De ha már közönség, akkor elmesélnék két történetet a Scalából, amikor a publikum főszerepet kapott. Az egyik a híres 1986-os Va' pensiero ráadása volt, a másik amikor 1995. június 3-án egy zenekari sztrájk idején a zongoránál egymagam játszottam el a Traviatát.

A Nabucco különösen emlékezetes számomra, ráadásul másnap tele voltak vele az újságok. Ez még akkoriban történt, amikor az emberek nem csak azzal törődtek, hogy mi zajlik a sport világában, vagyis, hogy mennyibe kerül éppen egy futballista. Az első operaelőadásom volt a Scala újonnan kinevezett zeneigazgatójaként, december 7-e volt és amúgy minden rendben ment a maga ütemében. Aztán amikor elérkezett a Va' pensiero, a házon különös feszültség lett úrrá. Éreztem, hogy Milánó újra magára talál. A Nabucco egyébiránt az újjászerveződés, a Risorgimento óta Milánó sajátja és mélységesen beleivódott az olasz nép identitásába. (Az Északi Liga is annak idején a himnuszának választotta, ami teljesen téves elgondolás, de még ha azt is gondolnánk, hogy egy operarészlet himnusszá válhat, akkor A lombardok kórusa feltétlenül alkalmasabb lett volna a Va' pensierónál.) Már a próbák során világossá vált számomra, hogy a kórus a Scalában olyan légkört teremt, amilyet semelyik másik operaházban nem lehet reprodukálni, de még Olaszországban sem. Ez a zene ehhez a bizonyos színpadhoz tartozik.

A kórusrészlet után a közönség kirobbanó éljenzését soha nem fogom elfelejteni. A Nabuccót akkor már jó pár éve nem játszották, a nézők pedig tudatni akarták velem, hogy hálásak, amiért visszaadtam nekik azt, ami a miénk. A taps nem hagyott alább, ám miután a mű ezen pillanata komoly drámai csúcspont, felemeltem a pálcámat. Erre persze a publikum újrázást követelt. Súlyos dilemmához érkeztem, hiszen ez volt az első operám zeneigazgatóként, tehát az ismétléssel megpecsételhettem volna a sikeremet, ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy Toscanini óta az ismétlés tiltott dolognak számított. Többször felemeltem a pálcámat, de féltem, hogy a lelkesedés balhévá alakul. Toscaninivel is megesett egyébként, amikor Az álarcosbálban a tenor áriáját követően nem volt hajlandó ismételni, a közönség pedig fellázadt ellene. Végül mérgesen rácsapott a pulpitusra és kisétált, majd pár nappal később elutazott Amerikába. Nyilván nem csak és kizárólag emiatt.

Nem tudtam, mi tévő legyek, a kóristák mozdulatlanul álltak előttem a színpadon, én pedig kérdőn rájuk pillantottam. Bólintottak, mondván ők készen állnak a ráadásra. Miután megkaptam a beleegyezésüket, visszalapoztam a partitúrában és amikor ezt meglátták föntről az emeletről is, még nagyobb ováció tört ki. Nem gondoltam volna, hogy ez a jelenetsor aztán heves vitákat is kivált majd. Az újságok címlapján szerepeltünk, még politikusok is nyilatkoztak az eset kapcsán. Felejthetetlen élmény volt, amire ma már az értelmiség és a politikusok fel se kapnák a fejüket. Más idők és más érzelmek voltak, akkoriban még érezhető volt az emberekben a tradíciók iránti tüzes lelkesedés. Giuseppe Tarozzi, egy akkori Verdi-rajongó kritikus odáig merészkedett, hogy "Muti, Verdi zenéjével végre újra termékennyé tette a Scala falait."

Egy másik Va' pensiero ráadás, ami megbolygatta a közhangulatot, a Római Operaházban történt 2011. március 21-én, amikor a közönséget is megénekeltettem. A kulturális megszorításokra reagálva, szinte újra érezni lehetett a Risorgimento lelkületét. Ezzel kívántam tiltakozni, hogy a hazánk ne váljon a szöveghez hűen széppé és elveszetté. ("Mia patria sì bella e perduta".) 

A közönséggel való kapcsolódás egy másik emlékezetes példája a Traviatához kötődik. Kezdeném az 1990-essel, amikor tizenhat évnyi szünet után, nagy előkészületek, várakozások és alkalomadtán támadások közepette vittem vissza a darabot a Scalába, Liliana Cavani rendezésében. Mindkét oldal hallatta a hangját, sokan örültek, hogy a Traviata végre visszatér, míg mások azzal kritizáltak, hogy mégis hogy merészelek hozzányúlni ahhoz a műhöz, amit a legnagyobb dívák tettek érinthetetlenné. Engem a színtiszta jószándék vezérelt, szerettem volna visszahozni ezt a muzsikát a Scala színpadára, tudva, hogy egyes fanatikusok közben féltették a művet, nehogy bemocskoljuk a nagyszerű emlékeiket. De hát közben a történelem sem állhat meg, természetes, hogy új értelmezések születnek, még ha ezek könnyen odáig vezethetnek, hogy egy egykor érinthetetlen opera mára talán túl könnyeddé is válik.

Fárasztó időszak volt, mintha háborúba készültünk volna, amit csak úgy nyerhettünk meg, ha fiatal társulattal vágunk neki. Nem azért, mert az ifjúságnak könnyebben megbocsátanak, hanem mert a jövő felépítését tűztük ki célul.

Egy másik felejthetetlen Traviata 1995-ben történt, a híres zenekari sztrájk idején, amit a tudtom nélkül jelentettek be délután ötkor. Miután a színpadon egyetlen zongorán játszottam el a teljes darabot a közönségnek, természetesen az egész világon híre ment a történteknek. Emlékszem a zsúfolt nézőtérre, ahogy a publikum, de főleg az emeletről és a páholyokból tömegével követelték az előadás elkezdését. És mindezt az öltözőmből egy képernyőn keresztül néztem végig, miközben arra gondoltam, hogy az elnémulás nem helyes eszköz. A közönség büntetése nem megfelelő formája a tüntetésnek. Nem tudtam, mi tévő legyek, majd egyszer csak beugrott, hogy zongorán kéne eljátszanom a darabot. Kifordultam a közönséghez: "Amint látják, a zenekari árok üres, márpedig egy karmester zenészek nélkül néma. Nem Mut-i, hanem mut-o (olaszul némát jelent)." A közönség döbbent csöndben figyelt, pedig addig hangosan szidalmaztak lényegében mindenkit. Várták, hogy azt mondjam, menjenek szépen haza, amire persze elszabadultak volna az indulatok. Így folytattam: "Ha akarják, eljátszom maguknak az operát." Éljenezni kezdtek. "De kérek egy kis időt..." Hátramentem és felkutattam a zongorát, amit a rakodók persze közben felvittek az emeletre, ők maguk pedig hazamentek. Egy óra lett volna lehozatni, addig meg a nézők lebontják a Scalát. Valaki szerencsére felhívta a figyelmemet az egyik öltözőben árválkodó kisméretű zongorára, ami persze nem volt ideális, de működött. A leengedett függöny mögött a színpadra vitettem, de ekkor rájöttünk, hogy a színpad maga az előadásra meg lett döntve, így a zongora elkezdett az árok felé gurulni. A díszletesekkel le kellett kalapáltatni pár cölöpöt, hogy megtartsák a hangszert. Az éles kopácsolás hallatán persze a közönség összerezzent. Nem értették, hogy mi történhet odaát.

A tánckar nem sztrájkolt, így ők körbeülték a zongorát, mint egy tizenkilencedik századi nappaliban, csodálatos élmény volt. A függöny felvonását hatalmas ováció fogadta, majd elkezdtük a prelűdöt. Abban a pillanatban különös súly nehezedett rám. Megéreztem, hogy ha rosszul játszom, akkor az emeletről azonnal jönnek majd a bekiabálások, a törékeny kis várunk pedig nyomban romokba dől. De a sors valamiért úgy akarta, hogy azon az estén minden tökéletesen menjen. Talán az öreg Verdi avatkozott fentről közbe.

A kórus - bár ők sem sztrájkoltak - nem kívánt részt venni az előadáson, így az énekesek szabadon keringhettek a zongora körül, sokszor improvizálva egyes jelenetsorokat. A mű végén a közönség hangorkánban tört ki és hosszasan skandálták a nevemet. Pár óra elteltével a különös előadás híre bejárta a világot.